Takács László (1938-2002)
A révaista diák tanárként tért vissza az alma materbe, első és utolsó óráját is itt tartotta meg.
A Gyömöre melletti Ilonka-pusztán született. Édesapja a háború előtt gazdasági cseléd majd a földosztáskor kilenc holdon gazdálkodva próbálja eltartani háromgyermekes családját. A legkisebb gyermek, László a pusztai iskolában tanulta meg a betűvetést, majd a szerecsenyi iskolában folytatta.
Betegeskedő édesapja felhagy a földműveléssel, és Győrben vállal munkát, fiát is győri iskolába íratja be, történetesen a Révaiba, hol Molnár Ernő osztályában tesz érettségi vizsgát 1957-ben. A humán érdeklődésű László a budapesti bölcsészkaron szeretne tanulni, ám hely hiányában nem oda, hanem Szegedre a József Attila Tudományegyetem magyar-latin szakára nyer felvételt. Az élénk, mozgékony, már gimnazista korában is szervező fiatalember egyetemistaként még tudatosabban kapcsolódik be az ifjúsági mozgalomba: 1958 ban belép a KISZ-be, hamarosan csoportvezető. 1962-ben kapja meg diplomáját, s Győrben, családja közelében szeretne elhelyezkedni. Legnagyobb örömére egykori iskolájában kap állást: hazaérkezik.
Közvetlen, barátságos modora révén mind a tantestület, mind az ifjúság körében népszerűvé válik. Hihetetlen munkabírása nem ismer akadályt, egyszerre végez minőségi szakmai és szervező munkát. Pontosabban nem is munka ez számára, hanem maga az élet. Közösségi és egyéni empatikus képességét felettesei is méltányolják, így nem kelt meglepetést, hogy fiatalon, 1965-ben nevelési igazgatóhelyettessé nevezik ki. Ezt a funkcióját, mint majd az osztályfőnöki, illetve magyar munkaközösség-vezetőit is a legtermészetesebb egyszerűséggel viseli.
Gyors karriert futott be, de nem volt karrierista. Kapott pénzjutalmakat, de nem gazdagodott meg. Kitüntetéseit felsorolni is sok, érdemérmek és oklevelek, Miniszteri dicséret és az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetés kíséri életútját, de annak is örült, ha reggelente főzött kávéját a kollégák megdicsérték. Még jobban, ha gólt sikerült lőnie a tornateremben vagy a kézilabdapályán.
Kifogyhatatlan szeretetéből jutott mindenkinek. Felesége, gyermekei és unokája, a kisebb család ugyanúgy érezhette a gondoskodást, mint a nagyobb, az iskola. Mert családjának tekintette az iskolát is a nagypapa korú öregdiákoktól a kiskamaszig, látogatta a betegeket, törődött a nyugdíjasokkal, ápolta elhunyt tanárai sírját. Nagy kulcscsomót hordott mindig magával. Sok ajtóhoz sok lélekhez volt kulcsa. Még közöttünk jár, bár a gyászlobogót levették már az iskola faláról.
Varga Lászlóné és Varga László
