Mézes Lajos

Embert a földi létben csak a másik ember emlékezete tehet halhatatlanná. Ezért nevezünk el nagyjainkról utcákat, tereket, épületeket. Vagy egy tantermet az iskolában. Köszönetül azért a rendkívüli tettért, amivel méltókká váltak a halhatatlanságra. Iskolánkban két tanterem viseli ember nevét: az alapító Révai Miklósét és Mézes Lajosét.
Budapesti hétgyermekes munkáscsaládban nevelkedett. Édesanyját korán elvesztette, apja kenyérkereső iparos szakmára szánta, cipőfelsőrész-készítőnek. Lajos azonban az irodalomhoz vonzódott, verseket, novellákat irogatott az "asztalfióknak".

A szépség utáni vágy végül győzedelmeskedett az apai akaraton, így 1956-ban beiratkozhatott az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Magyar - történelem szakos tanári diplomáját 1961-ben kapta meg.
Iskolánknak akkoriban szüksége volt egy szakmailag jól képzett, ugyanakkor az ifjúsági mozgalomban is tevékeny fiatal tanerőre, így ajánlatot kért a dékáni hivataltól. Az egyetem javaslata, az iskola választása és az ifjú beleegyezése - utólag már elmondható - főnyereménynek bizonyult. A pesti fiatalember Győrbe került, lett fokozatosan győrivé, lokálpatriótrává. 
1961 szeptemberétől bontakozott ki iskolánkban Lajos világnézetileg elkötelezett, ugyanakkor toleráns, humanista személyisége. A következő évben érkező Takács Lászlóval együtt biztosította a nyugalmat az iskolai pártszervezet más tagjaival egyetemben. Kollégáihoz és tanítványaihoz a legősibb, szívből jövő emberi érzéssel kötődött: mind együtt a Nagy Család, ahol szeretni, segíteni - természetes.
Szakmailag is maradandót alkotott. Poétai tehetségét az irodalmi művek egyéni elemzésében hasznosította, tanítványai pedig megérezhették szavainak aranyfedezetét is: a lelki nemességet és emberséget. Tehetségére elöljárói is felfigyeltek, nagyon fiatalon, 1966-ban a magyar nyelv és irodalom szakfelügyelőjévé nevezték ki. Megérdemelten lett 1974-ben az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1980-ban Kiváló Pedagógus, 1999-ben a Péterfi Sándor-díj birtokosa.
A sors két nehéz keresztet rakott a vállára. Az első megrendítette ugyan, de második feleségének szeretetéből erőt merítve talpra állt,s a két fiával és két fogadott lányával hattagúra bővülő családban részesült abban a boldogságban, amire vágyott. Aztán a via crucis, a gyötrelmek útja várt rá: a dialízis és veseátültetés, a hősies önfegyelemmel viselt fájdalom és az öngyógyító munkaszeretet csak ideiglenesen segített. 1988-ban ment nyugdíjba - meghalni.
Sajnos, kissé kesernyés humora tantestületi vigalmainkon szikrázott igazán, mikor Mikes-leveleiben "Édes néném"-nek panaszolta rodostói bajainkat. Távoztával árvaságra jutottunk, s csak remélhetjük, hogy ő már meglelte Zágont.
 

Varga Lászlóné és Varga László